1 Rész: -Bevezetés-

Egy esős őszi napon nem volt jobb dolgom, hát feljöttem ide az im- netre. Itt láttam egy olyan szavazást, hogy mit gondolsz a Tokio Hotelről. (Valami ilyesmi volt, a pontos címre már nem emlékszem) Nagyot néztem, azt sem tudtam mi az. Aztán rögtön felmetem a gportal.hu-ra, és rákeresetm. Találtam is néhány oldalt, onnan kezdtem letölteni a számokat. Először a Schrei!-t sikerült letöltenem.

Meghallgattam. Hát én azt hittem, leesek a székről! Annyira megtetszett, hogy egymás után vagy 10x meghallgattam. Aztán jött a Durch den monsun. Na, az meg a másik! Egyszerűen teljesen beleszerettem. Aztán a többi számot is letöltöttem. Aztán valamelyik nap megjelent az új BRAVO. Abban volt 1 pici cikk róluk, + egy poszti!

Ránéztem a posztira, és egyből beleszerettem Bill-be! 2 nap alatt teljesen fan lettem. Azóta már tele van a szobám fala poszterekkel, (főleg német újságokból) a tankönyveim kisebb-nagyobb TH képekkel, és amikor csak tehetem, Tokio Hotelt hallgatok. Szóval, apukámnak van egy ismerőse, aki egy német férfihez ment feleségül, és már 15 éve kinnt élnek. Apu, és ez  a nő nemrég találkoztak, -és mivel apukám pontosan tudja, hogy mennyire imádom a TH-t, és hogy németet tanulok, és szeretnék kijutni No.-ba-  így apu rákérdezett, hogy hogy vállalnak-e olyat, hogy pár hónapig ott lakom nálunk, és ezért mi fizetnénk nekik. Hát a nő, -akit egyébként Juliának hívnak- azt mondta, hogy persze, hogy mehetek, de pénzt nem fogadnak el! ( Azért, mert apu régen sok mindent elintézett nekik) Ezért pár nap múlva már indulhattam is. Vagyis indulhattunk is, mert a barátnőm is velem jött, egyrészt azért, hogy ne menjek egyedül,másrészt, mert ő is körül akart nézni Németországban. Annyira izgatott voltam. Már az indulás előtti 2 napban nem tudtam aludni. Este olyan éber voltam, mint aki előtte 1 nónapig aludt, nappal meg olyan fáradt, hogy szinte mindehol elaludtam. De szerencsére ezeken a napokon már nem volt suli, mert jött a 7vége. Tiszta szerencse, mert tuti, hogy az összes órát végig aludtam volna!  Az utolsó nap már annyira nem bírtunk magunkkal, hogy megbeszéltünk, hogy átjön a barátnőm, és itt „alszik”. Szinte az egész éjjelt átbeszélgettük. Mindent megdumcsiztunk. Még azt is, hogy mi lesz, ha véletlenül találkozunk Bill-el, vagy Tom-mal. De persze utána jó nagyot nevettünk, hisz tudtunk, hogy ez úgyse fog megtörténni.

Éjszaka még 4x leellenőriztem, hogy bennt vannak-e a Tokio Hoteles cuccaim. Nélkülük ugyanis biztos, hogy nem indultam volna el.  Aztán elkezdtünk TH-t hallgatni, persze csak halkan, mert már hajnali 4 volt.

Aztán később azon vettem észre magam, hogy felébredek. Akkor jöttem rá, hogy este akármennyire sem voltunk fáradtak, mégis elaludtunk. Anya kopogtatott a szobám ajtaján. Bejött, és 2 csésze kakaót tartott a kezében.

-     Ébresztő álomszuszékok! A végén még nem lesztek kész,

mire indul a gép!

-     Te jó ég! Tényleg! –kiáltottam fel, hisz azt hittem, még csak

6:30 van.

-     Amy, Amy, ébredj! Már 9:45 van! Gyorsan, kelj már fel!

-     Jól van na! Van még idő!

-     Micsoda? 13:30-kor indul a gépünk, és már 9:45 van! Tudod,

mennyi dolgunk van még addig???

-     Hogy mennyi? Tényleg? Akkor tényleg sietnünk kell!

Mivel elég messze lakunk a reptértől, kb. 1 óra, mire odaérünk. Tehát legkésőbb 11:30-kor el kell indulnunk, mert a reptéren is hamarabb ott kell lenni.

-     Még van nem egészen 2  óránk! –mondtam, és gyorsan

elszaladtam fürdeni.

Azután Amy is. Még vagy 45 percig azon variáltunk, hogy mit is vegyünk fel, mert szinte az összes ruhánkat bepakoltuk. Végre sikerült eldöntenünk. 11:15-kor már csak az utolsó simítások hiányoztak. Még egyszer leellenőriztünk a cuccainkat, utolsó pillantást vetettünk magunkra a tükörben, és elindultunk. Az út a kocsiban valamiért gyorsan telt az idő. Általában amikor nagyon izgatott vagyok valamiért, akkor lassan telik az idő. Közben minden kavargott a fejemben. Még azt sem tudtuk, pontosan melyik városba megyünk. Megérkeztünk a reptérre, és ott vártunk ¾ órát. Aztán gyors, és érzékeny búcsút vettünk a szüleinktől, és felszálltunk a repülőre. Mikor a gépen ültünk, még gyorsan mindent mégegyszer leellenőriztünk, nehogy valami fontosat hagyjunk itt. Aztán hirtelen felvillant a lámpa, hogy kapcsoljuk be a biztonsági öveket, mert megkezdődik a felszállás. És végre valahára felszálltunk!!!

2. Rész: A repülőn egy csomót hülyéskedtünk, és a végén már annyit nevettem, hogy elkezdett fájni a hasam.

- Szerintem most nyugodjunk le egy kicsit, mert már fáj a hasam! Én azt hiszem, hallgatok egy kis TH-t.- mondtam.

-Oké, én meg olvasok.- válaszolta Amy.

A végén már annyira belemerültünk, hogy észre sem vettünk, hogy megkezdődött a leszállás. Gyorsan elpakoltuk a cuccainkat, és próbáltunk nagyon higgadtan ülni, bár nagyon nehéz volt! A reptéren már ott várt Julia és a férje, Max.

- Sziasztok! Már vártunk benneteket. –szólalt meg elsőnek Max.

- Jó napot! Mi is nagyon vártuk már, hogy megérkezzünk.- mondtuk szinte egyszerre.

- Hát, akkor ne ácsorogjuk itt, induljunk el! – szólalt meg Julia Már a kocsiban ültünk, és vagy már 10 perce utaztunk, amikor rájöttem, hogy még azt se tudjuk, melyik városban laknak.

-     Julia! Még azt sem tudjuk, hogy melyik városban laktok!

Megmondanád???

-     Persze! Loitsche-ben!

-     Aha, persze! De én komolyan kérdeztem!

-     Mit? Hát most mondom, hogy Loitsche-ben lakunk!

-     Ja, persze! És biztos a Kaulitz ikrek szomszédjában van a

házatok, mi?

-     Ó! Nagyon aranyos fiúk! Majd bemutatlak nekik titeket! De

várjunk csak 1 percet! Honnan ismeritek őket? Ja, persze! A Tokio Hotel- ből! Mindig kimegy a fejemből, hogy ilyen híresek most!

Annyira idegesített már Julia viccelődése, hogy erre már nem is szóltam semmit. Inkább kinéztem az ablakon, és gyönyörködtem a tájban.

Aztán egyszercsak egy várostábla szúrta ki majdnem a szemem! És mi állt rajta??? Loitsche!!!

-     Te jó ég! Ez nem lehet igaz!! Nem hiszem el!! –

hitetlenkedtem. - Csípj meg Amy!

-     Oké! Ha te akarod! –Persze ő sem akart hinni a szemének!

-     Aú! Ez fájt! Ez csak egy mondás!

-     Ja, bocsi! – mondta Amy.

-     Na lányok, megérkeztünk! –szólalt meg Max.

-     Úr Isten!  Ez tényleg a Kaulitz ház!!! El sem hiszem!! Nem! Ez

nem lehet igaz! –Tudtam, hogy hogy néz ki a  Kaulitz ház, hisz már láttam róla képeket.

Az utca közepén álltam,és ott ordibáltam, hogy nem hiszem el, meg ilyenek. Biztos mindenki hülyének nézett.

-Gyere már be az útról Kriszti! És halkulj el! A végén még megilyednek tőled az ikrek! –Tanácsolta Amy.

- Á, most úgysincsenek otthon!!!

- Hát ezt meg honnan veszed?

- Onnan , hogy 1 rajongó sincs a ház előtt!

- Hát jó, akkor majd később mutatlak be titeket nekik. Addig menjünk be, és csomagoljatok ki! – mondta Julia.

Felmentünk a szobáinkba. Kinéztem az ablakomon. Aztán egy nagyot kiáltottam.

-     Úr Isten! Valami baj van??? – futott át Amy a szobájából.

-     Dehogy, csak a szobám ablaka pont Kaulitz ház kertjére

néz!!! Így bármikor látom, hogy otthon vannak-e, vagy nem! – válaszoltam

-     Tényleg? Huh! Az nagyon jó! – mondta Amy 1 kicsit gúnyosan.

Aztán elkezdtünk kicsomagolni. Én kb. 1 óra alatt már teljesen kipakoltam. Ekkor átmentem Amy szobájába, megnézni, ő hol tart.

-     Itt van még a tegnapi rész vége is! Bocsi, de tegnap rosszul

raktam be! 

-     Szia! Én már kész vagyok! És te?

-     Én is!

-     Oké, akkor indulhatunk is vásárolni. – mondtam.

-     Vásárolni?

-     Igen! Csak nem gondolod, hogy nem fogok Tokio Hoteles

cuccokat venni?! Azok nélkül nem megyek haza!

-     Ja, hogy olyan cuccokat akarsz vásárolni? Oké, akkor

mehetünk is!

Épp léptünk volna ki az ajtón, mikor Julia jött be a szobába.

-     Hát ti merre mentek? – kérdezte

-     Mi csak sétálni indultunk.

-     Jól van, menjetek, de előbb egyétek meg a szendvicseket,

amiket nektek készítettem.

-     Oké! Úgyis nagyon éhesek vagyunk! – mondtam

Megettük a szendvicseket.

-     Köszönjük szépen, nagyon finomak voltak. – szólalt meg Amy.

-     Nagyon szívesen! De nem fogtok eltévedni egyedül?

-     Á, dehogy! Nem megyünk olyan mi olyan messze! –

válaszoltam

-     Jól van, akkor sziasztok!

-     Szia! – köszöntünk egyszerre

Elindultunk az egyik irányba, valami boltot keresve. Már negyed órája mentünk, amikor egy kis utcában megpillantottam egy boltot.

-     Nézd Amy! Ott egy bolt!

Bementünk és szerencsére ebben az üzletben volt pár TH-s cucc. Amy a pólókat nézegette, és pedig a csuklószorítókhoz vettem az irányt, mert ott is volt pár Tokio-s darab. Épp gondolkoztam, hogy hányat, és milyet vegyek, amikor a bal oldalamról egy erős lökést kaptam, és elestem.

3. Rész:

 - Bocsi! Nem vettelek észre! Jól vagy?

És egy kéz nyúl felém, és felsegített.

-     Kösz, megva… - és akkor láttam meg, hogy ki lökött fel. Bill

volt az.

-     Te Bill Ka.. Ka… Kaulitz vagy!

-     Nekem mondod? 

-     Ja, bocsi, csak annyira meglapődtem.

-     Semmi baj! Az én hibámból estél el! Annyira elmerültem a

csuklószorítók között. Szerinetd a feketét, vagy a sötétkéket vegyem meg???

-     Szerintem a fekete jobban illik hozzád!

-     Tényleg? Szertintem is! És mi szél hozott erre? Sohasem

láttalak itt! Mert biztos, hogy egy ilyen szép lányra emlékeznék!

-     Igen, mert még sosem voltam itt! – válaszolt Kriszti, egy

kicsit elpirulva.

-     De biztos, hogy nem voltál még itt? Mert ezt a helyet csak

nagyon kevesn ismerik, és csak azok találnak ide, akik tudják, hogy merre kell menni.

-     Hát az biztos, hogy én még nem voltam itt! Akkor szerintem

mi eltévedtünk!

-     Mi?

-     Igen, én és a barátnőm! Ott áll, látod?- és hátrafordultam,

hogy szóljak Amy-nek, és akkor láttam, hogy Tom-mal beszélget.

-     Látom, jól elvan a tesómmal! – szólalt meg Bill a hátam mögül.

Amy és Tom odajöttek hozzánk.

-     És hogy találkoztatok?- kérdezte Bill.

-     Hát az úgy volt, hogy épp nézegettem a  pólókat, és az

egyiket magamra próbáltam, és hátrafelé mentem, mert ott volt a tükör, és nem láttam, hogy Tom ott van mögöttem, így aztán jól neki mentem.

-     Igen, és aztán valahogy elkezdtünk dumálni. – folytatta Tom.

-     És ti? hogy lehet, hogy csak így rajongók nélkül flangáltok?-

kérdezte Amy.

-     Krisztinek már mondtam, hogy hogy ezt a helyet csak nagyon

kevesen ismerik. Így aztán a rajongók se tudják, hagy van ez a hely. – válaszolta Bill.

-     Hát ez szupi! Legalább itt nem tolonganak azok a csajok! –

mondta Amy. 

-     Igen, és így legalább tudunk egy kicsit csajozni is! –szólalt

meg Tom ismét.

-     Ja! - mondta Bill, és közben Krisztire mosolygott.

-     Akkor vesztek valamit?- kérdezte Tom.

-     Nem, majd később visszajövünk! – feleltem.

-     De majd kaphatunk tőletek egy autogrammot?- kérte Amy

-     Persze! De ha akarjátok, mást is adunk. – és Tom sunyi

mosollyal nézett Amy-re.

-     Akkor segítetek, hogy valahogy hazataláljunk? – kérdeztem.

-     Még Jó! Nagy hiba lenne, ha ilyen csinos csajokat nem

kísérnénk haza! –mondta Bill cuki mosollyal.

-     Hol laktok? – kérdezte Tom.

-     Pont a mellettetek lévő házban! Most jöttünk! Amolyan

cserediákféleségnek.

-     Tényleg? Az szupi! Ennél jobb már csak akkor lenne , ha… De

nem akarok tolakodó lenni. –mondta Tom.

-     Tehát elindultunk. Amint kiléptünk a kis utcából, rajongók

hada vett körül minket. Mivel kézenfogvan mentünk, (Amy+ Tom, Bill+ Én)ezért néhány rajongó meg is kérdezte, hogy járunk-e. Pár újságíró odajött, és fényképezni kezdett minket.  Aztán valahogy leráztuk őket, és hazamentünk. Bill és Tom az ajtóig kísért minket. Adtak 1-1 puszit az arcunkra.

-     Ráértek holnap este? – kérdzete Tom.

-     Ne! Tom ne legyél már ilyen rámenős! A végén még elijeszted

őket tőlünk! – mondta Bill.

-     Nem, nem túl rámenős! – mondtam.

-     Szívesen elmegyünk veletek! –felete Amy.

-     De hova is? – kérdeztem.

-     Hát az legyen meglepi! – Mondta Bill, és kacsintott egyet Tom

felé. Erre Tom  is mosolyogni kezdett.

-     Oké, Hát akkor holnap!- mondta Amy.

-     Oké! Sziasztok! Jó éjszakát! – mondta Bill.